Érdekes életszakaszomon megyek keresztül. Ugyanis egyre éberebben figyelem az elmémet. A nagy kérdés, hogy a mindannyiunkban -benned és bennem- megszólaló hangok vajon erőt adóak, vagy gyengítenek? Bátorítanak, vagy visszafognak?
Ahogy saját magamon, és másokon is tapasztalom ezek a hangok, -vagy nevezzük őket programoknak- a szüleinktől, a társadalomtól származnak. Egyáltalán nem mindegy, hogy valamihez úgy állunk hozzá, hogy azt mondjuk: "Igen, képes vagyok rá, megcsinálom!", vagy úgy, hogy: "Eddig se sok minden sikerült az életemben, miért pont ez sikerülne?"
Nagyon fontos dolog, hogy tudjuk mi zajlik az elménken belül, mert az önbecsülésünk nagyrésze ebből ered. Ha zavaros az elménk, akkor nem fogunk tisztán látni, sem pedig értékelni dolgokat. Minél tisztábbak vagyunk fejben és minél kevésbé vannak ellentmondásos gondolataink, annál fókuszáltabbak, annál hatékonyabbak, annál örömtelibbek, annál lazábbak vagyunk.
A minap elkezdtem olvasni egy könyvet Emil Coué technikájáról. Volt a könyvben egy nagyon szemléletes elv: ha egy gondolat, vagy elképzelés meggyökeresedik a tudatban, azaz teljesen betölti azt, akkor az Univerzum minden ereje a segítségünkre siet, hogy az adott elképzelés valósággá váljon.
A fejünkben lévő programok pedig igenis -ahogy előbb írtam- sokszor ellentmondásosak. A legtöbb esetben a vágy és a hit az ami szemben áll egymással. Tehát van egy erős vágyunk, viszont lényünknek egy része egyáltalán nem hisz bennünk, lealacsonyít bennünket, mostohán bánik velünk -pontosan úgy ahogyan annak idején a nevelőink, tanáraink, szüleink bántak velünk- (ezt a programot 'örököltük meg' és visszük tovább hűségesen), és van egy olyan részünk, amely erőt ad, inspirál, amelyben bízhatunk. Ez utóbbit általában utólag tanuljuk meg; amikor eljön az a pont, hogy elkerülhetetlenül önmagunkba kell nézünk - sokszor intenzív szenvedés előzi meg ezt a szakaszt. Ha viszont ezen túllépünk, akkor bepillantást nyerhetünk önmagunkba.
Ahogy saját magamon, és másokon is tapasztalom ezek a hangok, -vagy nevezzük őket programoknak- a szüleinktől, a társadalomtól származnak. Egyáltalán nem mindegy, hogy valamihez úgy állunk hozzá, hogy azt mondjuk: "Igen, képes vagyok rá, megcsinálom!", vagy úgy, hogy: "Eddig se sok minden sikerült az életemben, miért pont ez sikerülne?"
Nagyon fontos dolog, hogy tudjuk mi zajlik az elménken belül, mert az önbecsülésünk nagyrésze ebből ered. Ha zavaros az elménk, akkor nem fogunk tisztán látni, sem pedig értékelni dolgokat. Minél tisztábbak vagyunk fejben és minél kevésbé vannak ellentmondásos gondolataink, annál fókuszáltabbak, annál hatékonyabbak, annál örömtelibbek, annál lazábbak vagyunk.
A minap elkezdtem olvasni egy könyvet Emil Coué technikájáról. Volt a könyvben egy nagyon szemléletes elv: ha egy gondolat, vagy elképzelés meggyökeresedik a tudatban, azaz teljesen betölti azt, akkor az Univerzum minden ereje a segítségünkre siet, hogy az adott elképzelés valósággá váljon.
A fejünkben lévő programok pedig igenis -ahogy előbb írtam- sokszor ellentmondásosak. A legtöbb esetben a vágy és a hit az ami szemben áll egymással. Tehát van egy erős vágyunk, viszont lényünknek egy része egyáltalán nem hisz bennünk, lealacsonyít bennünket, mostohán bánik velünk -pontosan úgy ahogyan annak idején a nevelőink, tanáraink, szüleink bántak velünk- (ezt a programot 'örököltük meg' és visszük tovább hűségesen), és van egy olyan részünk, amely erőt ad, inspirál, amelyben bízhatunk. Ez utóbbit általában utólag tanuljuk meg; amikor eljön az a pont, hogy elkerülhetetlenül önmagunkba kell nézünk - sokszor intenzív szenvedés előzi meg ezt a szakaszt. Ha viszont ezen túllépünk, akkor bepillantást nyerhetünk önmagunkba.
Tehát van két részünk (nevezzük angyalnak és ördögnek; erőt adónak, vagy gyengítőnek; jónak, vagy rossznak) A fő kérdés az, hogy melyik részünkre hallgatunk? Ha erre is, arra is, akkor az történhet mint a következő Jóbarátok részletben Chandler-rel, aki annyira összezavarodik a bankautomatánál, hogy teljesen hülyét csinál magából és képtelen kezelni a mostban felbukkanó spontán helyzeteket, mert szétpörgeti az elméjét - fogalmazhatunk így is. Figyeld csak meg az állandó belső dialógust ;)
(hozzáteszem, nagy jóbarátok fan vagyok)
(hozzáteszem, nagy jóbarátok fan vagyok)
Természetesen a legjobb ha megtanuljuk szeretni minden egyes részünket; azokat is amelyekkel jelenleg még hadilábon állunk. A nagy tanítók és bölcsek mind egyetértettek abban, hogy a szeretet az ami minden negativitást és fájdalmat felold. Vajon mi történne ha megtanulnánk szeretni önmagunkat feltételek nélkül? Mi történne, ha békét kötnénk azzal, akik vagyunk? Képesek vagyunk megszeretni saját hibáinkat, gyengeségeinket, hagyni őket, hogy létezzenek? Mert paradox módon, ha nem küzdünk a 'rossz' és 'gyenge' ellen, az elveszíti jelentőségét, és a jó kerekedik felül. Mert az Életből vitalitás árad, hatalmas erő és bölcsesség. Ezt vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk.
A következő videóban ehhez hasonló témáról beszél mostani nagy kedvencem, Robert Smith (FasterEFT terapeuta). Meg fogjuk vizsgálni, hogyan hat a belső monológunk az önbecsülésünkre, mit tehetünk azért, hogy jobban megértsük és megváltoztassuk a fejünkben futó programokat, és ezáltal kicsattanóan egészséges, önbizalommal, szilárd önértékeléssel teli életet éljünk.
A következő videóban ehhez hasonló témáról beszél mostani nagy kedvencem, Robert Smith (FasterEFT terapeuta). Meg fogjuk vizsgálni, hogyan hat a belső monológunk az önbecsülésünkre, mit tehetünk azért, hogy jobban megértsük és megváltoztassuk a fejünkben futó programokat, és ezáltal kicsattanóan egészséges, önbizalommal, szilárd önértékeléssel teli életet éljünk.
(A magyar felirat méretét a +/- billentyűvel tudod növelni/csökkenteni.
Ha a felirat nem jelenne meg rögtön -> vidd az egeret a videoablak jobb alsó sarkában lévő felfelé mutató háromszögre és klikkelj a "cc"-re! Ha nem látsz "cc"-t, akkor a "="-re!)
Ha a felirat nem jelenne meg rögtön -> vidd az egeret a videoablak jobb alsó sarkában lévő felfelé mutató háromszögre és klikkelj a "cc"-re! Ha nem látsz "cc"-t, akkor a "="-re!)
Jöhetnek a kommentek!
- KM
